Tegnapelőtt reggel gyaloglás (na jó, kicsit már futottam is) közben egy idős Hölggyel ismerkedtem meg. Előttem menetelt, igazán jó tempót diktált, alig bírtam utolérni. Megdicsértem, hogy milyen fürge, mire elmesélte, hogy most fogja betölteni a 80. életévét és egyetlen nap sem fekszik le addig, amíg minimum a 10.000 lépést el nem éri – miközben büszkén mutatott az Unokáitól kapott okosórájára -, hiszen ezzel tartja magát egészségesen, elmondása szerint nem is igazán kell gyógyszerekre költenie.
Ma reggel mikor megszólalt az ébresztőóra, hogy ideje ismét útra kelnem, felnéztem, láttam, hogy borús az ég, gyorsan kinyomtam a telefonomat és pikkpakk meggyőztem magam arról, hogy ilyen időben inkább még pihenek egy kicsit. Majd hirtelen bevillant az idős Hölgy arca… gyorsan erőt vettem magamon, hiszen ha Ő nap, mint nap tud tenni Önmagáért, én vajon miért nem, miért keresem inkább a kifogásokat?! Egyáltalán nem bántam meg, hogy legyőztem a lustaságomat, sőt!, pedig picit még el is áztam gyaloglás közben. Miközben tartottam egy kis pihenőt azon morfondíroztam, hogy igazából mindig csak az első lépést nehéz megtenni, utána mindig annyira jól érzem magam a bőrömben, úgyhogy folyt. köv.
Veled is előfordul, hogy halogatsz valami Számodra fontos dolgot, majd mikor belekezdesz, rájössz, hogy kár volt eddig várnod, vagy, hogy nem is olyan nehéz megcsinálni, mint ahogy azt korábban gondoltad?